,,Csak olyat mondj, amit valóban úgy is gondolsz. Az élet rövid, nem szabad tönkretenned azzal hogy folyton a következményeken aggódsz.Teljes,intenzív és boldog életet kell élned akár egy nyitott könyv, amely elérhető bárkinek,aki bele akar olvasni."


,,Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád halálod után, írj valamit, amit érdemes olvasni, vagy tégy valamit amiről érdemes írni"





2012. július 8., vasárnap

Harry Potter: Megmentő vagy csaló? 4. fejezet

Megérkezett a negyedik fejezet is, amely többek között Marge néniről, Remus Lupinról, Sirius Blackről szól. Kicsit rövidebb, mint a megszokott, ezért bocsánat. Köszönöm az előző fejezetekhez írt kritikáitokat, remélem, tudjátok, hogy nagyon ösztönzőek tudnak lenni :P Szóval ha most is kapok sokat, akkor lehet, hogy előbb neki látok megírni az 5. fejezetet ;)



4. fejezet
Ismeretségek, avagy bárcsak sohasem találkoztunk volna

Mint mindig, Harry most is nagyon szívesen tért vissza nagynénje házába. Dursleyék viszont egy csepp lelkesedést, vagy örömöt nem mutattak irányába. Hiába, az a tizenegy év, amit náluk töltött, minden csínytevésével együtt sem nevezhető kellemesnek a család számára. Harry persze annál jobban élvezte ezeket a nyaralásokat, érthető módon, hiszen a mágusiskolában nem adtak neki annyi szabadságot, mint a muglik. Bár ő tudta, hogy varázserejét nem használhatja, viszont nevelőszüleinek fogalma sem volt erről. Természetesen ezt a helyzetet Harry ki is használta. Dursleyék folyamatos rettegésben éltek, leginkább attól tartván, hogy Harry végez drága fiacskájukkal, Dudleyval. A két fiú nem nagyon barátkozott egymással, ez persze nem csoda, hiszen Harryben még élénken éltek a pókos incidens előtti idők, amikor a fiú mindig terrorizálta. Természetesen a kis túlélő sem teljesen ártatlan ebben a kérdésben! Sőt! Minél inkább felnőtt lett, annál jobban igyekezett megkeseríteni „szeretett” unokaöccse mindennapjait. Ehhez pedig nem átallott minden eszközt felhasználni. Természetes hát, hogy Dursleyéknél is meg volt az a bizonyos határ, amit Harry mindig csak félve és óvatosan lépett át, DE (ezt hangsúlyoznom kell) igenis átlépte. Egy napon már nem bírták tovább, és segítséget kértek.

Dumbledore-hoz hiába fordultak volna, az öregember már régen nem foglalkozott azokkal az emberekkel, akikre a varázsvilág megmentőjét bízta – legalábbis ő ezt hangoztatta Harryről. Ez is azt mutatja, milyen képmutató is volt valójában az öregember. Mindenkivel elhitette, hogy a muglik jogainak legfőbb pártfogója. Mégsem törődött a legfontosabb varázstalan emberekről akik, annak a gyermeknek az életének útját egyengették, aki a nagy Albus Dumbledore szerint legyőzi őt, Akit Nem Neveztünk Nevén.

Felmerült még, hogy Mrs. Figgre bízzák Harryt – ez sem lett volna kézenfekvő megoldás, hiszen Arabella (már sokadszorra mondta ezt, de most tényleg) végleg feladta a küzdelmet, és kijelentette: ,,Ez a gyerek – akárki legyen is – soha többet nem teheti be a lábát a házamba! Ne is próbálkozzanak, én befejeztem!” Azzal Petunia orrára csapta az ajtót, a csattanás majdnem olyan hangosra sikeredett, mint az előbbi kirohanása. Petunia persze teljesen megdöbbent, ugyanis szegény, öreg, de kedves Mrs. Figg azelőtt soha nem tett volna ilyet. Csak később jutott el odáig, hogy a teljes kétségbeesés első jelei mutatkozzanak rajta.
Nem maradt semmilyen más lehetőség, egyedül Marge Dursley. Marge, Vernon nővére, történetesen nagyon jóban volt Harryvel. Legalábbis annyira igen, hogy egy kicsit megfékezze és beszélgessen vele, ha a fiúnak egy kis lelkisegélyre volt szüksége. Persze ez régen volt. Még azelőtt, hogy kiderült volna, Harry kicsoda, micsoda. Petunia és Vernon nem mondták el azt az aprócska tényt, hogy Harry nem egy Londoni javítóintézet diákja, hanem egy, a muglik számára ismeretlen helyen tanul. Ismerve a Potter fiút mindenki elhitte, hogy egy szigorú szabályok szerint működő iskolában tölti az évet immáron két esztendeje. Harry pedig még élvezte is a kialakult a helyzetet! A szomszédokat gyakran ijesztegette különböző rémtörténeteivel. Elképesztő meséket talált ki a katonás szigorról, s arról, hogyan csent egy kis élelmet a konyháról, és ezért nem kevesebb, mint 30 botütést kapott. A muglik kivétel nélkül minden szavát elhitték, és heteken át csámcsogtak a szaftosabb részleteken.  A Privet Drive-ot keresztül-kasul bejárták a történetei, és felteszem, hogy a muglik erősen kiszínezve adták tovább értesüléseiket, de nem tudhatjuk pontosan, a Potter fiú hogyan adhatta elő nekik a hazugságait. A kedves olvasók nem is tudják elképzelni, hogy miket hallottam a szomszédoktól! De én nem szándékozom bemocskolni ”a nagy megmentőnk” nevét!

Harry tisztában volt azzal a ténnyel, hogy soha nem lesz ugyanolyan a kapcsolata kedves nénikéjével, Marge-dzsal, mint azelőtt, hogy elkezdte volna az első évét a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Amióta megkapta a roxforti levelét, azóta még csak nem is látta a nénit. Meglepő módon semmi csínyt nem követett el ezen a napon, legalábbis olyat nem, ami a mugliknak szemet szúrt volna. Különös véletlen, nemde? Mi lehet ennek az oka?

A kérdést nagyon könnyen megválaszolhatjuk.

A tizenhárom éves Harry Potter sajnos mély depresszióba esett, mert nem tudta, hogyan viszonyuljon Marge nénihez. Soha nem dicsekedheti el neki mindazt, amit tanult, a sportsikereket, és azt, hogy már másodszor nyerték meg a házkupát, természetesen neki köszönhetően. Nem lesz már semmi, amit elmondhatna, hiszen mindig ugyanoda lyukadnának ki: a varázslathoz. Aggódott azért is, mert tudta, Marge néni érezni fogja, hogy nem mond el neki mindent, faggatni fogja, kéri majd, hogy avassa be, azt mondván, nem árulkodik senkinek. Száz százalékosan megbízott benne, és tudta, nem árulná el még a saját bátyjának sem a teljes igazságot, amit megoszt vele. De arról, hogy varázsló még neki sem beszélhetett. Ilyen gondolatok foglalkoztatták éjjel és nappal, hogy szinte alig aludt, és valóságos inferusként bolyongott a házban. Az idő múlását viszont nem tudta megállítani, és egyre közeledett az óra, amikor Vernon bácsi nővérének érkezését várták.

Végül megérkezett a nagy termetű néni. Harry eleinte nagyon zavart volt, és a vacsora elfogyasztása közben kezdte egyre kínosabban érezni magát. Ez nem csoda, hiszen Marge néni vizslató szemei elől nem tudott elbújni. Igyekezett minél szótlanabbnak lenni, hogy ezzel is üzenjen nagynénjének, nem akar vele beszélgetni. A nő viszont nem vette a lapot (ahogy a mugliknál szokás mondani). Rögtön vacsora után félrehívta Harryt. A fiú azonban nem ment vele, jól tudta, hogy felesleges, mert semmit sem fog mondani neki, amiért félre kéne vonulniuk. Ezt a nagynénje tudtára is adta, aki elhűlve hallgatta őt.

- Harry, biztosan nem akarsz beszélgetni? Attól a te lelkednek is jobb lenne. Elmondhatnád mi bánt, és megkönnyebbülnél. Én csak jót akarok neked.

Petunia és Vernon valószínűleg már az elején sejtették, hogy nem egészen jó ötlet a kedves nagynéni szeretetét ráuszítani Harryre. Mégis megtették, és ennek beláthatatlan következményei lettek. Marge kérdezett, ám Harry makacsul hallgatott. Nem lehetett belőle egy kukkot sem kihúzni. Végül persze betelt a pohár: Harry annyira dühbe gurult a rá záporozó kérdésektől, hogy varázslathoz folyamodott! Annak ellenére, hogy teljes tudatában volt annak, hogy az iskolán kívül tilos a varázslás! Ez is mutatja Harry Potter épp elméjének hiányát. Nem higgyük azt, hogy az a fiú egy szent! Bizonyára sokan elhűlve olvassák azt, hogy a kis túlélőnek, a Kiválasztottnak, ennyire labilis lenne az idegrendszere, de így van. A külvilág felé persze nem mutatja, hiszen Lockhart professzortól remekül megtanulta, hogyan tartsa fenn a hírneve épségét. A nyilvánosság előtt a világ megmentőjét játssza, már tapasztaltuk jó párszor, de a családias környezetben egyszerűen őrült módjára viselkedik. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy beutalót kellene kérnie a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba.

A varázslat következtében Marge néni olyan lett, mint egy lufi. Szépen lassan elkezdett felfújódni.  Bárki remek tréfának tarthatná, ismerve Harry közönségnek mutatott vicces, csínytevő arcát. Akkor a Mágiaügyi Minisztériumnak sikerült eltusolnia ezt a kellemetlen ügyet. Kitörölték a muglik és a nagynéni memóriáját, így nem emlékeztek a történtekre. Ám egy informátor mégis akadt, aki elmesélte ezt a felettébb furcsa históriát. Az informátor neve eltitkolását kéri, hiszen ha megtudná a nagy nyilvánosság, hogy a nagy és szentéletű Harry Potter ellen beszélt, akár az állását is elvesztheti! Felháborító, hogy a varázslótársadalom mennyire példaképének tekinti Pottert. Könyvem írása közben arra próbálom ráirányítani a kedves olvasók figyelmét, hogy a Kiválasztott bizony nem tévedhetetlen, és még ő is követhet el hibákat. Természetesen mindenki hibázhat. De ez Potter esetében elég gyakran előfordul (amiket persze vagy nem hoznak nyilvánosságra, vagy pedig eltusolják az ügyeket).

Harry megbabonázva nézte a varázslata miatt károgó-meglepett-felfújt nénikéjét, és közben felidézte a régi kellemes emlékeit vele kapcsolatban. Már az érkezése előtt is tudta, hogy ezentúl a bizalmas és végtelen szereteten alapuló kapcsolatuk a nagynéni-unokaöccs státuszba került, és már semmi nem hozhatja vissza a kellemes beszélgetéseket, a megértő szeretetet. Furcsa, hogy nem voltak vérrokonok, de mennyire különleges volt a viszonyuk. Szegény Marge valahol mélyen (nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, mélyen), talán meg nem született fiát látta Harryben. A fiú pedig bizonyára érezhette és élvezhette egy kicsit az anyai gondoskodást, amit Petuniától mindenféle formában elutasított, hiába is igyekezett egy darabig annyira kitartóan a kedves nagynéni.

Harry az egyre jobban az égbolt felé távolodó nagynénjére tekintett és érezte, hogy ők is ilyen gyorsan messzire kerülnek a másiktól. Egyszerűen nem bírta tovább már majdnem elsírta magát, de nem mutatta mennyire fáj ez neki. Főleg nem Dursleyék előtt! Nem hagyja, hogy Dudley élete végéig ezzel szekálhassa.
Aznap este egy szál ládával és a bagolyketrecével a hóna alatt hagyta el a Privet Drive négyes számú házát, ahonnan még mindig jól hallható volt Vernon Dursley óbégatása a nővére után. Szinte észre sem vették a távozó nevelt fiukat. Harry egy része örült ennek, nem akart búcsúzkodni azoktól az emberektől, akik folyton csak szidják, a csínytevései miatt, és akiket soha nem tekintett a családjának, bármennyire is próbálkoztak azok.  Petuniát természetesen (utólag) nagyon bántotta a lelkiismerete, amiért hagyta elmenni nevelt fiát. A mugli rendvédelemhez persze nem futhatott azzal, hogy eltűnt a varázsló unokaöccse, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Így továbbra is maradt az eszeveszett aggódás a fiú után.

Aznap este Harry csak rótta az utcákat, ténfergett jobbra-balra, és nem tudta, hova mehetne. Mivel Ronnak és Hermionénak minden mozdulatukról be kellettek számolni a leveleikben, így Harry tudta, hogy Ron Egyiptomban, Hermione pedig Franciaországban nyaral a családjával. Tehát senkihez sem fordulhatott. Valóságos rejtély az, hogy miként jutott el a Foltozott Üstbe, mivel szemtanúk állítják, hogy a nyári szünet utolsó heteit a jobb napokat is látott, fogadónak sem igazán nevezhető helyen töltötte. Érthetetlen számomra továbbá az is, hogy hogyan volt képes egy ilyen helyen megszállni? Köztudott volt ugyanis, hogy Harry James Pottert privet drive-i otthonában naponta legalább egyszer, esetenként többször, tejben-vajban fürösztöttek.  A Foltozott Üst-beli ellátás pedig, korántsem üti meg ezt a szintet. Sőt! Kész csoda, hogy az otthoni koszt után meg bírta enni azt a trolltakonyt, amit az Üst felkínált neki.
Ezeket az ínséges heteket megélve, Harry jogosan vonhatta le a következtetést, hogy bárcsak soha ne találkozott volna Marge Dursleyvel, minden baja legfőbb okozójával!

Amíg a Foltozott Üstben tartózkodott, Harry gyakran bájolgott a vendégekkel. Elővette a már korábban tanult, behízelgő modorát, és elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kamatoztassa a Lockharttól ellesett praktikákat. Mivel sikerült szinte mindenkinek a kegyeibe férkőznie, hamar értesült az akkori nagy szenzációról, nevezetesen arról, hogy a gyilkos Sirius Black megszökött az Azkabanból. Az informátorai azt is elárulták neki, hogy a szökevény valószínűleg rá vadászik. Soha nem hallott azelőtt Sirius Blackről, de az még neki is egyértelműnek tűnt, hogy veszélyes lehet rá nézve. Ekkor döntött úgy, hogy sürgősen hazarendeli a megérdemelt pihenésüket töltő barátait, hogy vigyázzanak rá. Ron és Hermione természetesen olyan gyorsan hazautaztak, amennyire csak tudtak.

Sirius Black elől azonban nem lehet elbújni.

Harrynek erre rá kellett volna jönnie. Közeledett a Roxfort Expressz indulásának a napja, és bár még mindig foglalkoztatta a szökésben lévő varázsló, nemsokára egészen más kötötte le a figyelmét. Nevezetesen az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Remus Lupin professzor. A Potter fiú akkor, még nem tudta, hogy Lupin apja egyik csodálója volt. Legalábbis Dumbledore így tudta, és azért alkalmazta a férfit, mert úgy látta, hogy a kisfiúnak szüksége van valami kapocsra a szüleivel. Egyesek szerint a vaskalapos tökfilkó remek emberismerő volt. Kérdem én, hogy ha rendelkezett ezzel a csodás képességgel, akkor miért nem jött rá, hogy Remus Lupin tiszta szívéből gyűlölte James Pottert? Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért? Nyilvánvaló, hogy Lupin megvetette a Griffendél bajnokát népszerűsége miatt, ami neki soha nem adatott meg. Mivel Harry nagyon hasonlított apjára, Lupin őt sem szívlelhette. Újra előtörtek azok a fájdalmas iskolai emlékek, amiket Remusnak át kellett élnie a kócos bálvány miatt. Kézenfekvő volt hát a megoldás, hogy Harryn fogja megbosszulni sérelmeit.

Mivel Harrynek a tantárgy nem okozott gondokat, naivan azt hitte, hogy csakúgy, mint előző tanévben, nem kell majd semmit csinálnia az órákon. Ebben óriásit tévedett. Lupin haragjának tüze már a vonaton megégette. Abban az időben az a hír járta, hogy Sirius Black Harry után megy a Roxfortba. Így az Azkaban őrei is a mágusiskola felé vették az irányt. Talán Merlin akarata volt, hogy az új professzor, Harry és hűséges talpnyalói (Ron és Hermione) egy fülkébe kerültek. Amikor a dementorok felszálltak a vonatra, Lupin szándékosan, a gyűlölete segítségével, az ő fülkéjükbe irányította a félelmetes lényeket.  Ő maga könnyűszerrel el tudott bánni a dementorral, ám egy harmadéves tanulónak ez minden bizonnyal meghaladja a képességeit, még abban az estben is, ha az illető nem más, mint a híres Harry Potter.
Lupin ezek után abban a szerepben tetszelgett, hogy ő mentette meg a kis túlélő életét. Ezzel a gesztussal, akaratán kívül, Harry csodálatát is kivívta. Innentől kezdve úgy járt utána a griffendéles, mint egy kis kölyökkutya.

Bár ismét csak hiányolta Piton professzor társaságát, beérte Lupin közelségével is a professzor nagy bánatára. Megpróbált mindent, hogy levakarja magáról a kis piócát,(egyszer még egy kviddicsmeccs közepén is ráuszította a dementorokat, eredménytelenül) ám Harryt nem abból a fából faragták! Végül valahogyan mindketten túlélték az évet.

Legalábbis ezt hitték. Sirius Black csak az utolsó héten bukkant fel, Harry már csaknem meg is feledkezett rosszakarójáról. A szökevény csapdába csalta őt az egyik szolgálója (Ron) elrablásával. Harry pedig nem engedhette, hogy elveszítsen egy olyan kitartó és hűséges embert, mint Ron. Harry könnyűszerrel legyőzte a csontsovány, beesett arcú, betegeskedő, éhhalál szélén álló, kimerült varázslót, akinek még pálcája sem volt. Akkor azonnal át akarta adni a dementoroknak, hogy megkapja a csókot. Hermione azonban közbelépett. Még magának sem volt képes bevallani, de titkon szerelmes volt a fiúba és nem akarta, hogy olyan dolgot kövessen el, amit később nagyon megbánna. Igen jól olvasták, Hermione Harry lábai előtt hevert, olvadozott már csak a látványától is, és bármire hajlandó volt, ha Potter utasította. Bármire.

De Harry csak akkor vette igazán nagy hasznát a szegény lánynak, amikor következő évben elhatározta, hogy Bajnok lesz…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése